Wenckheim-kastélyok: Doboz - A Grófnő
 
 
 

KEZDŐLAP / A KASTÉLYOK / DOBOZ / DOBOZ - GRÓFNŐ

Jelenleg két cikk található ezen az oldalon:

Emlékekkel teli koffer

A Békés megyei Dobozon él Jeanne-Marie Wenckheim Dickens, aki vagyonos grófi család sarjából hontalan árva lett. Megjárta a széles világot, kalandokban bővelkedett az élete, ám végül hazatért.

Tanács Gábor | Szabadföld | 2011. március 20. |

"Képzeld el, hogy mindent elhagysz. Három lovaskocsival indult el pár nappal előttünk az édesapám - a kocsiderék tele volt tányérral, bútorral. Anyámmal mentünk utána, de nem indult el az autó, végül egy kamiont állítottunk meg itt a falu közepén. Gyapjút szállított, puha volt, meleg, nagyon élveztem. Voltam nyolc és fél éves. Előtte sokáig pakoltak, nem értettem, miért. Akik ott dolgoztak, azt mondták: te most elmész, és nem is jössz vissza! Hogyhogy nem jövök vissza? Ez az otthonom. Látod, végül visszajöttem. Mégis én nyertem.

Bécsbe mentünk, amit bombáztak az amerikaiak. Anyám azt mondta, legalább nekünk, a gyerekeknek ki kell onnan jutnunk. Vidéken egy arisztokrata család befogadott minket a bátyámmal és az osztrák nevelőnővel. A Vöröskereszt révén találtak meg újra a szüleim a háború után. A bátyám a jezsuitákhoz került, én az apácákhoz. Hogy tudták kifizetni? Bentlakásos iskola volt, nagyon olcsó, örültek, ha kaptak lányokat. Apámnak volt egy rokona, aki még a háború előtt Argentínába ment, elég gazdag volt, az is lehet, hogy ők fizettek, de ezt a mai napig sem tudom. Mindenki bajban volt, de összefogtunk.

Tizennégy éves koromra elvesztettük az apámat és az anyámat is, ott álltunk ketten a bátyámmal, neki is egy kis koffer, nekem is. Amikor már tudta az édesapám, hogy meg fog halni, írt két jó barátjának, hogy ha ő meghal, vegyenek minket magukhoz. Mind a ketten igent mondtak.

Amikor befejeztem az iskolát, egy évig Algériában éltem a nagyanyámnál. Szállodában dolgoztam, és megtanultam franciául. Stewardess akartam lenni, de angolul még ezután sem tudtam, így Angliába kellett mennem. Egy idős skót házaspár fogadott be, akikhez sok fiatal járt, segítenem kellett nekik a háztartásban. Menekültútlevelem volt, az angolok csak hat hónapra adtak tartózkodási engedélyt. A házigazdáim örökbe fogadtak, hogy kapjak útlevelet. Így már szabadon mozoghattam. Úgy örülök - mondtam -, hogy most már angol vagyok! Mire ők: nem angol, hanem skót!

Ezután Kanadában találtam állást, itt is szállodákban dolgoztam, majd egy évre Argentínába mentem egy unokatestvéremhez. Az egy vad ország, te, lőnek össze-vissza, ellopják a marhát. Nagyon egyszerű körülmények között éltünk, egész nap lovon ültünk, imádtam. Utána visszamentem Angliába, utazási irodánál dolgoztam, turistákat kísértem Ausztriába. Majdnem harmincéves voltam, először kerestem pénzt, addig az nem is volt fontos, csakhogy valahogy meglegyek. Megismerkedtem a férjemmel. Megszületett a két lányunk. A férjem mindig azt akarta: legyen fiú! De én azt válaszoltam, hogy a végén még tíz lányunk lesz, inkább ne erőltessük.

A férjem, ha mérges volt rám, mindig azt mondta: egy kofferrel jöttél hozzám, amikor elvettelek! Mire én: ha akarod, egy kofferrel el is mehetek, itt minden a tied, nekem semmi nem kell. Mire ő rendszerint azt morogta maga elé: aki egyszer menekült volt, az örökké menekült marad. Ez így van. Valami megváltozik benned, rájössz, hogy az élet rövid.

Amikor a férjem meghalt, a lányok férjhez mentek, eladtuk a házat, mindenki megkapta a részét, ami azt jelenti, hogy ők tőlem már nem örökölnek. Ezt a dobozi plébániát helyrehoztam az egyháznak. Kérdeztem a papot, hogy ha helyrehozom, akkor jöhetek-e néha ide, mondjuk tíz évig? Mondta, hogy szerinte húsz évig is, de meg kell kérdezni a püspök urat. A püspök azt mondta, hogy ameddig élek, lakhatok itt.

Akkor elhatároztam, hogy megpróbálok valamit Dobozon elindítani: hogy legyen hittan. Itt nagyon sok a református, nincs katolikus. Békéscsabán a plébános azt mondta, ha találok két gyereket, akkor eljön hittant tartani. Nem lesz könnyű, mondta, a karácsonyi misét öt öregasszony hallgatja. Csináltam ötvennyolc csomagot a karácsonyi misére, és tele lett a templom. Mondtam egy kis beszédet, hogy én itt kaptam a vallásomat, és szeretném, ha a gyerekeknek megint lenne hitoktatás, és még aznap jött egy kislány, hogy őt érdekelné a dolog. Ott imádkoztam magamban, hogy két gyerek kell, különben nem jön ki a pap. Mire a kislány kibökte, hogy egy barátnője is szeretne járni.

Fantasztikus, hogy az egyik lányom szintén Magyarországra jött. Nekik is van egy kislányuk. Látom a parkban biciklizni, ahol én hatéves koromban bicikliztem. Azt kapom a Jóistentől, amit nem lehet a Tescóban megvenni.

Három dolgot nem lehet tőlem elvenni: a vallásomat, amit tanultam, és a nevemet. Wenckheim, ez jó család volt, sokat segítettek az embereknek. Egy kicsit fáj, hogy nem tudok annyit adni, de talán az a feladatom, hogy megtanítsam, hogyan segítsenek magukon. Az édesanyám Teleki lány, Teleki Pál miniszterelnök rokona, aki fantasztikus ember volt. A nevem még az is, hogy Dickens, a férjem leszármazottja volt Charles Dickensnek. Egy időben ő is nagyon szegény volt, és a szegényekről később sem feledkezett el.

Amikor menekültünk, apám nehezen tudta elszállítani a dolgokat Bécsbe, aztán ott nem tudta őket hová tenni. Az igazság az, ha én menekülnék, akkor a fotókat vinném magammal. Az a legjobb, mert segít megőrizni az emlékeket. Meg talán a címeket, hogy kihez lehet menni."



VISSZA AZ OLDAL ELEJÉRE



Jeanne-Marie élete és kalandjai

Tudnia kell az embernek, honnan jön, hova tart - mondja örökkön örökké Jeanne-Marie Wenckheim Dickens, mikor megkérdezik: mi a csudának költözött haza Angliából? A grófnő - az író Charles Dickens ükunokájának özvegye - hetven pár évét a szerencse, a kaland és a csodák lengték körbe.

Szemere Katalin | Népszabadság | 2009. július 24. |

A dobozi vörös csillagos...
A dobozi vörös csillagos emlékműre mindig
EU-zászlókat tűz - lázadása jeléül
Népszabadság - Kiss Zoltán

- Visszaadok valamit magának, mondta Jeanne-Marie Wenckheim Dickensnek egy idősebb úr pár éve, mikor dobozi lakásának falán megpillantott egy fotót. Csókot nyomott az arcára, és felfedte: ő a képen a lovászfiú, aki a nyeregben ülő lányt vezeti. Nevetve állt ott a grófnő, és visszaemlékezett arra a loknis hajú kisgyerekre, aki a Békés megyei Dobozon nőtt fel, de mesebeli gyerekkorát nem túl sokáig élvezhette.

- Jönnek a bolsevikok - szólt csendesen apja, és fogalma sem volt az akkor nyolc és fél éves, divatosan francia nevű kislánynak, kik azok. 1944-et írtunk, és pillanatok alatt három lovas szekérre halmozták egész életüket. Nevüket kimondani az azt követő negyven évben felért az öngyilkossággal, de titkon nagymamák mesélték unokáiknak, milyen jó életük volt a Wenckheim grófok idejében.

A Verne-regény Phileas Foggjának nem volt olyan kalandos élete, mint amilyen Jeanne-Marie-nak. Magyarországról osztrák apácákhoz került, bátyja meg a jezsuitákhoz. Két éven belül vesztették el mindkét szülőjüket: édesanyjuk rosszul hallott, és nem vette észre a robogó vonatot, édesapjuk pedig belehalt a veszteségbe.

A gyerekkori emlékek bevésődtek a lány emlékezetébe. Ellentétben bátyjával, akinek édesanyja halálával minden gyerekkori helyszínt törölt az agya. Engelbert Wenckheim egyébként nem követte testvérét, letáborozott Ausztriában. Ma is ott él, mint sörgyártulajdonos.

Cowgirl lóháton (1960, Argentína)

Jeanne-Marie világot akart látni. Algériában egy évig maradt, nagymamájánál lakott, szállodában dolgozott. Innen Párizsba, gyerekvigyázónak állt - tizennyolc évesen. Abból az időszakból az első szerelem édes és egy Vespa-motor füstös képe maradt meg benne. Az Air France-nál légi kísérőnek jelentkezett, de "csak" franciául, németül és magyarul beszélt, ezért azt mondták neki: jöjjön vissza, ha megtanult angolul!

Húszévesen így célba vette Skóciát, ahol egy idős házaspár annyira megkedvelte, hogy adoptálta. Brit állampolgárként sem bírt egy helyben üldögélni, ezért áthajózott Kanadába, hotelben dolgozott és a helyi Vöröskeresztnél.

Írják majd a síromra, hogy Where do you come from? - kérte többször is, hiszen ezt a származását firtató kérdést szegezték neki a leggyakrabban. Mondanom sem kell, itt se maradt túl sokáig, Skóciát érintve Argentínába utazott unokatestvéréhez. - Végre cowgirl lehettem, egész életemben erre vágytam - meséli kacagva, és odabiggyeszti, egy újságíró ezt egyszer úgy értette (félre): mindig is callgirl szeretett volna lenni.

Pótszülei nem ellenezték a világtúrát, boldogan fenntartották a szobáját. Huszonhat évesen, Aberdeenben döbbent rá, ideje lenne férjhez menni. Magyar ismerősökön keresztül, egy étterem ajtajában ismerkedett meg a diplomata Christopher Charles Dickensszel, de ebből csak másfél év múlva lett újabb találkozás, szerelem, majd házasság.

Yorkshire-be költöztek, harminchárom évre le is telepedtek ott. Két lányuk született, a ma Pesten élő Catherine és az ízig-vérig angol Lucy. Yorkshire-ben kedvenc szenvedélyének, a lovaglásnak is jócskán hódolhatott, iskolát nyitott és fogyatékos gyerekeknek gyógylovaglást szervezett.

Az orgonajavításnak élő férjével egyszer jöttek vissza szülőfalujába, Dobozra, a kilencvenes évek végén. Elsápadtak, mikor meglátták, milyen rossz állapotban van a templom. A pap Békéscsabáról járt át ritkásan, és az egyház sem nagyon költött a katolikus plébániára. Akkor - nagy meglepetésére - a férje azt mondta neki: vissza kell ide jönnöd. Ezt Jeanne-Marie akkor nem nagyon hitte, de tíz éve, férje halála után úgy döntött, csomagol.

Kevesen értették a doboziak közül, minek költözött haza, furán méregették, de idővel megszokták az életvidám grófnőt, akinek "különös ismertetőjele" magyar rendszámú, jobbkormányos autója. Azt már természetesnek veszik, hogy ötletei nyomán mindig történik valami a faluban. Temérdek pénzt áldozott például a templom és a plébánia felújítására. Úgy vélte, nem szabad szétverni, mert sokat imádkoztak ott, ami beleivódott a falakba.

Egyébként a plébánián érzi jól magát ma is Jeanne-Marie, püspöki felajánlás nyomán élete végéig itt lakhat. Eszébe sem jutott egykori kastélyukat visszakérni, mint ahogy hiába van lakása Budapesten, dobozinak vallja magát. És ha kell, menedzseli a helyi tűzoltót, aki kávéházat, közösségi teret épített egykori palotájuk helyén. Katolikus szervezetek fiataljainak pedig nyári gyerektáborokat hoz össze. A legerősebben azt érzi: itt kapta meg a vallását, a hitét, és ez a lehetőség minden dobozi gyereknek jár. Ehhez útravalót is ad: a pozitív gondolkodást. A felnőttekben meg azt szeretné tudatosítani, ne csak az egyéni érdekekre figyeljenek.

Mindenki tudja a környéken, hogy házat vásárolt egy hétgyerekes, nehéz sorsú anyának, és drága fűnyírót a falunak, a rendezett liget érdekében. Ahogy az is közismert, hogy tíz éve harcol a helyi plébánossal együtt a Doboz közepén álló vörös csillagos emlékmű ellen. Ez az egyetlen az országban, amelyet még nem bontottak le. Nem érti, a rendszerváltozás után húsz évvel miért nem viszik el egy eldugottabb helyre. És mivel nem történik semmi, lázad a maga eszközeivel: a mementóra rendszeresen pár papír EU-zászlót tűz ki.

A vallás, a gyökerek, a család, az utazás és a szegények, a rászorulók istápolása mellett fontos szeletet kapott életéből a híres angol író, Charles Dickens is. Hiszen férje révén bekerült a családjába. Házasságuk elején keveset tudott róla, csak a Twist Olivért olvasta, azt is németül. Hogy utánanézzen, ágyát körbebástyázta műveivel, és találomra nyitogatta őket. Beleolvasott, lapozgatta, és újra beleolvasott. Az egyik életrajzi kötet majdnem kiesett a kezéből: arról az osztrák apácarendről olvasott benne, ahova ő menekült Magyarországról. Így kerültek lelkileg közel egymáshoz Dickensszel, azzal az emberrel, akinek leszármazottja ott feküdt mellette az ágyban.

Itt persze nem ért véget a történet. Ők örökölték a híres ős mahagóni íróasztalát és diófa székét. Egyszer azt érezte Jeanne-Marie, mintha az író ott ülne az asztalnál, és hívogatná. Akkor egy hang, lehet, hogy egy belső, azt súgta: kéne egy alapítvány a szegényeknek. - Persze, persze, de honnét lesz ehhez pénz? - koppantott az asztalon, és mikor lenézett az öklére, rájött: ebből a bútorból. Eszébe jutott ugyanis találkozása Margaret Thatcherrel, aki nagy rajongója volt Dickensnek. Azt javasolta, készíttessen másolatokat az asztalról, és vitesse őket Amerikába. Veszik majd, mint a cukrot. Így is lett, ez táplálta évekig a Charles Dickens Alapítványt.

Az eredeti bútorokat egy múzeumban állították ki majdnem húsz évig, majd 18 évre egy másikba költöztették. Másfél éve értesítették a grófnőt mint örököst: vigye el a holmiját, nem tudják tovább tárolni. Újabb sugallatra elárvereztette hát annak a Great Ormond utcai kórháznak a javára, amelyet Dickens megmentett 150 éve. Egy kérése volt csak: a bevétel tíz százalékát utalják át a magyar Pető Intézetnek. Ez körülbelül 13 millió forintot jelentett. Az asztalt, ahol a Szép remények című regény is íródott, 433 ezer fontért vette meg tavaly júniusban egy ír gyűjtő.

Igen ám, de az angolok a hírverés hallatán rájöttek, mégsem kéne kiengedni az országból ezt a nemzeti értéket, így a friss tulajdonos csak ideiglenes engedélyt kapott, hogy egy kiállításra magával vihesse. Nem bánta, mondván: így is bagóért vette a csodabútorokat, amelyek hamarosan Dickens egykori Gads Hill-i házában pihennek, egy magániskolában.

Visszakerült hát az asztal és a szék az eredeti helyére úgy, hogy közben pénzt hozott angol és magyar beteg gyerekeknek. Kész csoda. Hiszen, ha az iskola előbb kéri Jeanne-Marie-tól, gondolkodás nélkül odaadta volna - ingyen is.

Forrás: http://www.nol.hu/lap/arcok/20090724-jeanne-marie_elete_es_kalandjai

www.nol.hu



VISSZA AZ OLDAL ELEJÉRE

Minden ami Wenckheim...